Mutasd a kutyádat, megmondom, ki vagy!

Magyarországon több kutyát tartanak, mint a jómódú Ausztriában. Csakhogy ott merőben másak a körülmények és az állattartási kultúra, itthon pedig - utcán és lakókörnyezetben - már-már mindennaposak a konfliktusok, rémségek, amelyekben emberek és állatok esnek áldozatul.  “A kutya a lélek tükre" - vallja ember és állat viszonyáról Lehóczki László speciális mentő. - “Mutasd a kutyádat, megmondom, ki vagy!"

- Valóban? Amilyen az ember, olyan a kutyája? - kérdezem dr. Csányi Vilmos etológus professzort.

- Ezt én is alátudom támasztani. Természetesen ez alatt nem csak azt kell érteni, hogy külső megjelenésében lesz hasonló kutya és ember, hanem azt is, hogy bizonyos szokások, életritmus, élettempó, hozzáállás kétségtelenül jellemzik a szoros kutya-gazda kapcsolatot. A kutyák több mint százezer éve élnek közöttünk és a háziasítás során csak azok maradtak meg, amelyek alkalmazkodtak, szót fogadtak, megértették mit kértek tőlük. Érdeklődtek az ember lelkiállapota iránt, át tudták venni annak örömét, szomorúságát, fájdalmát, dühét, játékos kedvét. Azokat a példányokat tenyésztették tovább sok generáción keresztül, amelyek mindezt tudták.

Rítusok

- Hogy egy embernek milyen a személyisége, hisztérikus vagy nyugodt, milyen tempóval éli az életét, milyen életkeretet hoz létre a kutya-gazda viszonyon belül, ahhoz a legtöbb kutya tud alkalmazkodni, de természetesen nem mindegyik. A kutyák általában nagyon érdeklődnek az iránt, hogy az ember mit fog csinálni, mi fog történni. Megjegyzik, milyen események következnek be és ha lehet, tevékenyen részt vesznek benne. Például, ha latyakos időben lemegyünk sétálni, hazaérve mindig megtörlöm a kutyákat - Bukfencet és Jeromost - és ez úgy zajlik, hogy az ajtóban mondom Jeromosnak: Hozd a törülközőt! Akkor megy és hozza.

Száraz időben is elmegy a fürdőszobáig, visszanéz, és ha nem szólok, akkor tudja, hogy nem kell hoznia. Minden családban alakulnak ki ilyen - és más - rítusok, s ezeket a kutyák nagyon könnyen átveszik.

Az ELTE etológiai tanszékén egyik kutyaprogramunkban, amiben részt vesznek családi kutyák is, az egyik altéma éppen az, hogy milyen rítusokat lehet könnyen kialakítani a kutyákkal. Egy vizsgálat során a sétából visszajövet a gazda nem megy be a lakásba, hanem tesz még egy kört, egy tízméteres, felesleges utat, amit a kutyának nem kell követnie. Nem hívja, nem szentel különösebb figyelmet az állatnak, csak megteszi a kitérőt. S azt tapasztaltuk, hogy két-három hónap múlva a kutyák ugyanúgy megteszik ezt az utat, mint a gazdák. Pedig ezért semmiféle jutalmat nem kapnak, nem dicsérik meg őket. Egy másik kísérletben eldugunk valamilyen tárgyat, amit a kutyáknak meg kell keresniük. Az egyik módnál a legrövidebb utat választjuk az eldugási helyekhez, a másiknál nagy kerülőutat teszünk, amit a kutyák jól látnak. Tíz kutyából nyolc, ha azt látja, hogy a kísérletvezető kerülőúton megy, akkor ő is, noha ennek semmi értelme. Ez is azt bizonyítja, hogy a kutyák hajlandók az ember viselkedését másolni, olyan módon viselkedni, ahogyan az ember, még akkor is, ha nem kapnak érte jutalmat. Akár a gyerekek, akik úgy csinálják a dolgokat, ahogy a felnőttektől látják.

Ezért tűnik úgy egy külső szemlélőnek, hogy egy összeszokott gazda-kutya páros hasonlít egymásra, mert azonos módon oldanak meg problémákat, azonos módon viselkednek, azonos tempóban mennek vagy állnak meg az utcán. Ez annak a háziasítási folyamatnak a következménye, amiről már beszéltem.

Hihetetlenül bíznak az emberben

- Hogyan látja professzor úr például a speciális mentők viszonyát kutyájukkal. Ezek az állatok a legkülönlegesebb helyzetekben sem esnek pánikba, nem ugatnak, nem keltenek zajt. Pedig valószínűleg félnek....

- Nem hiszem, hogy félnek. A kutyákat nagyon könnyen hozzá lehet szoktatni bizonyos technikai környezetekhez, extrém helyzetekhez, mert hihetetlen módon bíznak az emberben. Mint például a tízéves Bukfenc kutyám, aki fél éves volt, amikor először életében lementünk a metróba, ahol dübörögtek a szerelvények. Félt, de ez csak annyit jelentett, hogy közelebb húzódott a lábamhoz. Legközelebb már a világ legtermészetesebb módján nézte, ahogy tőle egy méterre elrobog a metró. Több kellemetlen találkozása volt az állatorvossal is, de ha én ott vagyok, rajta van a kezem, akkor mindent lehet vele csinálni. Olyannyira, hogy ha gyógyszert kell lenyelnie, a harmadik napon már magától nyitja a száját. Ezen mindenki csodálkozik, de tényleg így van. Beledughatom könyékig a kezem a szájába, mindent elvisel, akkor is, ha fáj. Ha a kutya következetes környezetben találja magát, megbízik az emberekben.

- És ha hiányzik a következetesség, a folyamatosság?

- Akkor a kutya is bizalmatlan lesz. Igen bonyolult kérdés, hogy a kutya kikkel kedves, kikkel nem, kikben bízik, kikben nem. Megint Bukfenc életéből hoznék példát: rendkívül szereti az embereket. Szereti, ha lehajolnak, megsimogatják és beszélnek hozzá. A hajléktalanokat különösen kedvelte, mert számára valószínűleg igen kellemes szaguk van.... Egyszer sétáltunk a parkban, s farokcsóválva odament egy ilyen férfihoz. Az valamit szólt Bukfenchez, aztán belerúgott. A szerencsétlennek nyilván megvolt a maga baja, s a kutyán töltötte ki a mérgét. A bizalom mindenesetre eltűnt. Egyszeri tapasztalat elég volt. Azóta nem megy oda egyhez sem, ez a kategória Bukfencnél elkerülendő dolog.

- Az agresszívitás mindennapjaink kísérőjelenségévé vált. Itt nagyon is helyénvaló a megállapítás: mutasd a kutyádat.... ?

- Persze! De kétfelé kell választani. Nagyon könnyű kitenyészteni agresszív, illetve szelíd kutyát. Vannak kifejezetten agresszívitásra szelektált kutyák. Egy argentin dog, egy pitbull eredendően agresszív és könnyen bepöccen. De láttam én már olyan szelíd nápolyi masztiffot, aki hanyatt vágta magát, és lehetett simogatni. Mert olyan volt a gazdája. Nyilván van egy határ - ez fajtánként különbözik -, hogy mit visel el egy szelídre nevelt kutya. Ha valaki úgy neveli a kutyát, hogy szelíd legyen, akkor az szelíd lesz. Ha meg nem úgy neveli, vagy netán még uszítja is, vagy ő maga is agresszív az emberekkel, akkor a kutya mérhetetlenül agresszív lesz, mert az is egy emberi tulajdonság, hogy bizonyos kiválasztott személyekkel nem vagyunk agresszívek, az ellenséggel meg nagyon. Ezt a kutyák "egy az egyben" átveszik. Üldözik a postást, a rendőrt, vagy olyan csoportok tagjait, akiket a gazda valamilyen oknál fogva nem kedvel.

- A "gyárilag" agresszív kutyákat lehet szelídnek nevelni?

- Lehet, persze, de nem lehet bennük megbízni. Ezeknél a kutyáknál igen szűk a határ a tolerancia és az agresszió között. Például, amikor egy harci kutya leharapja egy hároméves kislány kezét, holott egy évig minden baj nélkül játszottak, akkor lehet, hogy a gyerek rálépett vagy fájdalmat okozott neki. Erre csak azt mondhatom: végtelenül felelőtlen ember az, aki egy harci kutyával engedi játszani a gyerekét!

- Szelíd kutyából agresszívet?

- Fajtától függ. Kiskorában nagyon szelíd kutya inkább gyáva lesz, ha idősebb korában megpróbálják agresszívvá formálni. Egyszerűen nem tudja kezelni a szituációt. Nagyon könnyen el lehet rontani például egy német juhászt, de az öt-hat éve nagyon szelíd kutyát már nehéz.

Szigorú törvény - szigorú végrehajtás

- Gyakori kép az utcán: kigyúrt, tarfejű, napszemüveges gazda, mellette pitbull - persze többnyire póráz és szájkosár nélkül. Mit jelent ez az etológusnak? Ezek az emberek, akikről feltételezhető, hogy nem a legszelídebb fajtához tartoznak, kifejezetten emiatt választanak harci kutyákat?

- Persze, hogy emiatt! De ez valójában jogrendszeri probléma. New York-ban, ahol annyi ember él, mint Magyarországon, nagyon szeretik a kutyákat, de az utcán csak kistermetűeket látni. Ha ott valaki egy pitbullal sétálna végig és az a legkisebb kárt okozna valakinek, az a gazdának tíz- vagy akár százezrekbe kerülne. Akár szegény, akár gazdag az illető akit összemartak, kártérítési pert indít és a bíróság a sérülés súlyosságától függően néhány százezertől néhány millió dollárig terjedő büntetést ítél meg. Holtbiztosan! Mert a törvénykezés védi az egyént. Emiatt elképzelhetetlen, hogy New York közepén valaki egy pitbullal póráz és szájkosár nélkül sétáljon. Magyarországon persze lehet, mert semmi következménye nincs, hiányoznak a törvények. A "pitbull törvény" előkészítése során megkérdeztek minket, és megmondtuk, hogy az teljesen rossz. Melyik ember fog jelentkezni, hogy az én kutyám pitbull, tessék kiherélni? Nem a pitbullt kell szabályozni és nem íróasztal mellett kiagyalt elképzeléseket bevezetni, hanem azt, ha valakit a legkisebb károsodás ér egy kutyától, az perelhessen. Milliókért! S amikor majd néhány embernek rámegy mindene arra, hogy ilyen kutyákat tart, akkor majd a többiek is meggondolják, hogy ide való-e, a város közepére a harci kutya meg a nápolyi masztiff! Ez ilyen egyszerű!

- Végezetül egy pitbullról, aki a gyerekekkel sétálva szelíd és kedves. Ám ha a papa viszi le, az élő fába is beleköt: megtámad másik kutyákat, kóbor macskákat tép szét, villanyoszlopra mászik és parkoló autókon ugrál. A környéken élők pedig rettegnek.

- Ez nem kutyakérdés. A kutya teljesen normális. Az ember az, aki nem normális, az ellen kell fellépni. Ilyen szörnyű történeteket én is tudok.

- Van magyarázat a kutyák ilyen "felemás" viselkedésére?

- A magyarázathoz ismerni kellene a kutyák előéletét, pontosan tudni, mi történt előzőleg velük: rosszul nevelték őket, esetleg valamilyen őrző-védő szolgálatra, nincs ott, akinek szót fogadnak, vagy éppenséggel az sétáltatja őket, akire feltétlenül hallgatnak. De, ismétlem: nem a kutyával van a baj, hanem a gazdájával....